Kapott nevet
/részlet/

…Könnyfátylas szemein keresztül ibolyaszínben törtek meg a mennyezetről áradó vakító fények. Éles, fémes csengésű zajok sértették kicsiny dobhártyáját, melyek ismeretlen borzongást keltettek minden porcikájában.

Fehér köpenyekben magasodtak körülötte az idegen arcok, és sohasem érzett fájdalmat okoztak neki. Hangos sikítás törte meg a baljós csendet, mely idővel észveszejtő üvöltésbe torkollott, majd a kicsi test erőtlenül zokogva feküdt tovább. A vakító fények épp úgy halványodtak, mint ahogy a zokogás lassan elcsendesedett, s mintha már egészen máshol lenne.

Kellemes volt. Varázslatos pompával töltötte el érzékeit.

Magas csúcsok nyaldosták a tejszínhab-felhőket, melyeket lenge szellő gombolyított formáról formára. Peremére aranyszínű keretet festett a nap sugara, mit a tó fuvallat-fodrozta tükrében minden élőlény megbámulhatott. Patakocskák táplálták azt, csörgedező, üde nektárjukkal, melyek a környező hegyekből igyekeztek utat törni maguknak a végső céljukig. Medrükből éles sziklataréjok csúcsosodtak, szelték ketté a kristálytiszta vizet. A közeli rét felett tarka pillangók lebegtek, s keresték a csábítóbbnál csábítóbb eszenciát. A gazdag aljnövényzet rejtett zugai, üregei nyújtottak védelmet csigának, békának, szorgos hangyaseregnek, s megannyi apró teremtésnek. Körös-körül sűrű erdő óvta ezen földi paradicsomot, hol tökéletes harmóniában élhet növény, állat egyaránt. Az erdő szélén kidőlt korhadt rönk: alázattal adott élőhelyet a rajta megtelepedett gombacsaládoknak, mint ha tovább élne bennük. Egyik göcsörtös száraz ága kényelmes vadászlesként szolgált az élelem után kémlelő szirti sasnak. Színes tollait egyre erősödő szél borzolta. Éles karmai mélyen markolták az ágat, majd egy pillanat alatt elrugaszkodott róla. Izmai megfeszültek, s szárnyaival egyre feljebb emelkedett. Fel egészen a hegygerincig, s már azon túl hasította a levegőt. Éles vijjogással vitorlázott, maga mögött hagyva a sziklás vidéket…